Ha magadra ismersz, az csak a véletlen műve...
#EGÉSZség

Egy (utolsó) levél a betegségemnek

Kedves Epilepszia!

 

Érdekes teremtmény vagy, te, az egyszer biztos.

Emlékszem elsőnek 2013 nyarán bukkantál fel az életembe, de akkor egy annyira gyors kis látogatást tettél, hogy nagyon fel se tudtalak fogni. Meg hát amúgy is történt akkor annyi minden.

2 év múlva, szintén nyáron kopogtattál újra. Akkor volt az első olyan alkalom is, amikor nem csak kettesben voltunk. De nem vettelek komolyan akkor sem, nem tudtam ki is vagy te. Majd pár hónap múlva valahogy mégis csak újra jöttél, meg aztán újra és éreztem, hogy most már valamit csak kell tennem érted. Alternatív módszerek jöttek, meg ezer vizsgálat. Negatív. Nem is vagy te jelen, nincs is itt semmi – mondták a szakemberek. Végül csak jött egy levél, a diagnózissal: epilepszia.  Ott teljes megborulás. Pedig te már akkor javában voltál, de ha valami le van írva, sőt még orvosi pecséttel is el van látva, hát az akkor nagyon tud fájni. Tudatosul. Beüt. Ledönt. Elgondolkoztat.

Aztán egyszer nagyon eleged lehetett, mert egy óriási támadást irányítottál felém. Maradjunk annyiban, hogy a tömeg, a beton padka és én nem túl jó kombó. Mentő, korház. Brrrr…. Még most is nehéz visszagondolni az egészre pedig már majdnem két év telt el. De elég szépen átrendezted az arcom, meg a lelkem, meg a családom, ja meg az életem.

Azt mondták, hogy majd ha szedem a gyógyszereket, nem jössz többé. Vagy ők hazudtak, vagy te voltál erősebb… Fél éven át, minden hónapban egyszer meglátogattál. Volt, hogy akkor, amikor nagyon szomorú voltam; volt, hogy nagy tömegek előtt rengettél meg; na meg volt olyan is hogy „csak úgy”. Annyira féltem tőled. Féltem, hogy mikor jössz újra. Hogy mikor jössz újra úgy, hogy megint lesérüljek. Kemény pszcihoterápia meg társai, de te leszartad és jöttél. Pedig én szálakra szedtem magam és a múltam, hogy miért jössz te folyton, még a csodabogyók mellett is. Talán nem is a támadásod volt a legrosszabb ebben az időszakban, hanem a félelem és a bizonytalanság. Meg a tudatlanság. Megélni úgy, minden 24 órát, hogy ez az, megint nem volt baj. Aztán másnap teljes parával neki vágni mindennek: mi van, ha pont ma lesz? Hol? Mekkora? Mennyire? Egyáltalán felébredek még ezen a világon? Mert ugye ez sem garancia. Többször is hajszálon múlt…Határozottan felfordítottad az életem. Nem ittam alkoholt (jó kis 18. szülinap volt amúgy!) ,alig buliztam… Buli?! Hát volt, hogy utcára nem mertem menni miattad. Meg amúgy is a bogyóktól annyit aludtam, hogy örültem, hogy épp tanulni tudtam valamit. Meg ugye szétmarcangolni magam. Mert az muszáj. Mert az oldja meg. Hogy megértselek végre, mi a francot akarsz.

Aztán jött egy pont.  2016 nyarán egy nagyon-nagyon boldog napon voltam túl, amikor te újra beköszöntél. Az már mellékes, hogy üvegasztal sarka meg a szemem szintén nem túl jó barátok, persze te erről nem tehetsz. De ekkor már nagyon mérges lettem rád! Hát mit képzelsz te magadról, hogy boldognak se hagysz engem? Féltékeny vagy, talán? Gondoltam magamba akkor… Mert valahogy addig úgy gondoltam, hogy egy jó/jobb útra akarsz terelni. Sokszor akkor érkeztél, amikor amúgy is sokat sírdogáltam. Azt hittem észhez akarsz téríteni, mint egy bölcs öregasszony, hogy ennek semmi értelme és gyerünk, talpra fel! Mert amúgy, olyankor mindig összeszedtem magam egy kicsit. Miután már mondjuk levegőt tudtam kapni. Meg felállni egyedül. Jó muri ennek örülni 18 évesen nagyon. Hogy de jó, eltelt úgy két hét, hogy egyedül buszoztam. Mert sokáig azt se lehetett.
Na, de azon a nyári napon te jöttél, támadtál, mikor én egyébként a felhőkben úszkáltam örömömben. Követeltem, hogy hadd hagyjam abba a gyógyszer szedését, mert én, mint óriás szakember, azt gondoltam, hogy már az idézi elő a jelenlétedet néha. Sőt, akkoriban az eredményeim is rosszabbak voltak a kezdetinél. Na de hát naiv gondolat volt azt hinni, hogy legalább a gyógyszerektől megszabadulhatok, mert kaptam helyette egy másikat. Párhuzamosan a kettőt, persze teljesen más adagot. Néha csak álltam az íróasztal fiókja felett, hogy most mivan?! Melyikből mennyit? Meg bevettem már? Meg jól vettem be? Persze egy idő után rutinná vált.

Jó hír is van a sztoriba azért, mert eddig csak fokoztam a rosszat. Amint megkaptam ezt a másik gyógyszerkét, te úgy döntöttél, hogy távolról figyeled az életem. Mennyire jól tetted… Persze sose felejtettelek el teljesen, húzósabb időszakokban azért mindig féltem, vagy épp a szívem pörgött be annyira, hogy pólón keresztül látható volt a dobogás. De mindezeket félretéve, te nem jöttél. És én már egészen megnyugodtam. Csak egészen, nem teljesen, ne reménykedj. Ugyanúgy nem ittam, nem volt túl sok éjszakázás (18-19 évesen, ideális), alvás annál több.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért is volt jó, hogy te az életem része lettél. Mert hogy ja, múlt idő. Gondoltam én akkor.

Rájöttem, hogy sokat tanítottál, rengeteg önfelismerés, rengeteg rossz tulajdonság megértése és leküzdése, de legalábbis alakítása. Foglalkoztam magammal. És nem csak a tükör előtt. Hanem ott, legbelül. A lényeggel. És te vagy az oka annak, hogy azt vallom azóta is, hogy ez rutinszerűen kell az ember életében. Egy szálon lenni magaddal – elfogadni magad – foglalkozni magaddal – dicsérni magad – megérteni magad – megbocsájtani magadnak. Szóval, ezért köszi. Meg a sok új kapcsolatért is, ami általad jött létre. Meg akikkel miattad mentek tönkre. Azért azt hiszem, különösen hálás vagyok. Jobb, ha eltünnek az emberek mellől olyanok, akik ennek az egész valaminek a befogadására nem képesek.

Eltelt jó pár hónap a boldog nyári nap, az új gyógyszer szedése óta, amikor újra vizsgálatok következtek. Negatív, szerencsére. Ezek szerint „csak” lelki. Bár így mai fejjel nem tudom, hogy mennyivel jobb is ez a helyzet, mindenesetre akkor örültem. Egy siker pipa. Viszont a további vizsgálatok kimutatták, hogy a gyógyszer nagyon erősen gátolja a szervezetem működését, leginkább a májamat. Ami még akkor nem volt vészes állapotban, de egyértelművé tette azt, hogy nem mehet így túl sokáig a helyzet. Főleg már csak azért sem, mert a gyógyszer, amitől jól voltam (már ha attól voltam jól, örök kérdések halmaza ez) meddőséget okozhat. És hát basszus!!! 19 évesen egy nő nyílván, sírva fakad, ha ezt meghallja.  Vagyis én nyílván. Hát én akarok kisbabát! Nyilvánvaló volt, hogy nem mehet ez a verzió túl sokáig így, de közeledett az érettségi időpontja (2017 tavasz), ami azt is nyilvánvalóvá tette, hogy addig nem történhet baj. Akkor még annyira azt gondoltam, hogy ez az érettségi tényleg óriási dolog, hogy beleegyeztem abba, hogy addig semmin nem változtatunk.
Megtörtént a ballagás, írásbelik. Már készültem a szóbeli emeltekre, amikor kinyitottam a fiókom, hogy bevegyem az esti adagot, mikor eszméltem, hogy nincs több. Benéztem, elfelejtettem új adagot kérni a dokitól.

Nagy elhatározást hoztam. Amiben sokan támogattak, sokan féltek. De én, Kovács Lili, az a Kovács Lili, aki Pestre költözik, annyira elszánt voltam. Bátor és telhetetlen. Mert nekem nem volt elég, hogy jól vagyok. Minden egyes gyógyszer megevésénél eszembe jutott, hogy ezt azért eszem, mert beteg vagyok. És ebbe az ember nem akar beletörődni, főleg nem ilyen fiatalon. És hidd el, kedves barátom, hogy nem a bulizásra vágytam, meg a piára, hanem egy kiegyensúlyozott életre, ahol Lili nem beteg csak egy önbizalom teli huszonéves lány. Azért ez nem akkora kérés. (Vagy de?)

Na, letettem a gyógyszereket. Eltelt két teljes hónap úgy, hogy azt éreztem,nem vagyok beteg. És baromira megtenném még egyszer akármi is történt ezután, mert ez nagyon felemelő érzés volt! Szabadság!!! Minden tekintetben.

Csak épp neked nem tetszett, hogy nélküled is tudok élni, ugye? Újra betámadtál egy borúsabb napon. Annyira nehéz időszakom volt, hogy naivan azt gondoltam ennyi belefér, de ha újra jönnél, újra kell kezdenem veled valamit.

Felköltöztem Budapestre, elkezdtem az egyetemet – amit amúgy imádok! – sok emberrel jóba lettem, egyik este elmentünk bulizni a csajokkal. Eléggé rendben volt az életem abban a pár hétben. Annyira élveztem, hogy minden álmom valóra vált és elértem, amit szerettem volna. De te nem ezt érezted. Egy reggel megint jöttél és ledöntöttél. Majd aznap még kétszer. Annyira megijedtem tőled, éreztem, hogy nagyon haragszol, amiért nélküled akartam élni. Háromszor is figyelmeztettél, meg aztán még egyszer. Belőlem pillanatok alatt kimúlt minden ellened irányuló támadás.

Már nem akartalak elüldözni, nem akartalak megérteni, nem akartam veled szembeszállni. Csak azt akartam, hogy békén hagyj. Ha gyógyszerrel, akkor úgy. Már nem akartam küzdeni. Elfogadtam, hogy az életem része vagy és mindig is az maradsz. Elfogadtam, hogy nem tehetek úgy mintha semleges lennél, mert nem vagy az. Nem tehetek úgy mintha nem lennél az enyém, mert már négy éve velem vagy. Megértettem és elfogadtam. Beletörődni elképesztően nehéz. De aki tudja milyen félelemben élni, felfogja, hogy sokkal jobb megszeretni a negatív dolgokat is, mint küzdeni folyamatosan ellene. Van, hogy nem tudunk mit tenni a dolgok ellen. Erre nehéz rájönni, és ha rájövünk is nehéz elfogadni. Elfogadni, hogy tehetetlen vagy. Hogy gyenge vagy. Vagy, hogy pont emiatt vagy erős. Viharos hetek-időszakok ezek.

Mit szólnál hozzá, ha kompromisszumot kötnénk? Én megígérem, hogy nem teszek többet úgy, mintha nem lennél… te pedig ígérd meg, hogy többet nem bántasz. Mert most komolyan azt érzem, akármennyire is nem szeretném, hogy többet nem birok el. Sokáig pozitív voltam, de most már hagyd abba ezt a részét, légyszi. Jó ember vagyok, hidd el. Akkora szeretet van bennem. Ne, ne mondd, hogy ez a baj! Ez nem lehet baj!!! Én tudom, hogy te biztos jót akarsz. Valahogy, valamikor. De oldjuk meg ezt máshogy most már. Jó?

Üdvözlettel,
lelki társad, Lili

’17 szeptember