Ha magadra ismersz, az csak a véletlen műve...
#life

Félre kezelték a betegségem

Nehéz elkezdeni erről írni. Nehéz az, amikor mostanában rám írtok páran, hogy mi újság, hogy vagyok, esetleg érdeklődtök, hogy miért nincs már új poszt. Jó ideje belekezdtem ebbe a világba, ahol nem a szokásos csilli-villi módon mutatom be nektek az életem bizonyos területeit, belefonva kényes, talán mindenkit érintő témákat is. Habár szinte nyilvánvaló, hogy a saját életem eseményei elevenednek meg a szövegekben, mégis mindig igyekszem úgy megírni őket, hogy ti, akik szeretitek olvasni a szövegeimet, tanulhassatok belőle. Esetleg könnyen átélhessétek, átérezzétek, persze ha szeretnétek. Ezzel az is jár, hogy kisebb felelősség is rakódik rám, hiszen vagyok valaki, aki igazából senki, de sokatoknak mégis utat mutatok, talán megértést nyújtok, akár segítséget.

Nem túl rég beszámoltam nektek arról, hogy már több mint két éve mi is az a betegség, állapot, ami igen csak meghatározza az életem minden részét. Nagyon nehéz volt akkor azt a szöveget nyilvánosságra hoznom, de bíztam benne, hogy valakinek, valamikor talán jól jöhet. És így is lett. Nagyon sok biztatást és pozitívumot tudtatok akkor és, azóta is adni, amit itt is szeretnék megköszönni.

Egy kicsit túlnyújtott bevezető után, nézzük is, mi is történt az óta, ez ügyben. Őszintén fogok nektek írni arról, hogy is vagyok. Szarul. Sajnos igaz a közhely, amivel sokan élnek: Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Általában ez pozitív jelenségként szokott megjelenni az emberek életében, nálam nem ez történt. 2017 nyarán az akkori kezelő orvosom elmondása szerint, az akkori gyógyszer, amit szedtem könnyen meg lehet, hogy meddőséget okoz. Önkényesen úgy döntöttem, hogy abba hagyom a gyógyszer szedését. Persze volt bennem dac, a világ elleni küzdés is hajtott, de a fő ok az volt, hogy megkíméljem a jövőmet az ilyen megvonások lehetőségétől is. Bíztam benne, hogy fejlődtem már annyit lelkiekben, agyban, hogy jól leszek. Mint ahogy azt korábban is megírtam, nem, nem lettem jól. Kaptam egy újfajta gyógyszert, ami garantálta, hogy ezzel a későbbiekben nem lesz gondom a gyerekvállalás terén. Persze fura erről beszélni még most, de egy fiatal nőnek figyelembe kell venni ezt is.

Szóval bezárult egy ajtó, kinyílt az új. Egy sokkal nehezebb, brutálisabb, megrettentőbb. Nem lettem jól az új gyógyszerem mellett és lassacskán fél éve folyamatos dózis adag emelések mellett rohamokkal küzdök. Mondanom sem kell talán, hogy mellette folytattam az önfejlesztést és öngyógyítást lelki téren, hiszen tudjuk mindannyian, hogy a fő probléma nyílván ott van.

Több mint 10 napja minden éjszaka rohamaim vannak. Volt, hogy kettő, akár három… Miután ma éjszaka is két rohammal a hátam mögött ébredtem én és a családom éreztük, hogy ez így tényleg nem mehet tovább. Sikerült egy remek szakemberhez eljutunk itt a debreceni klinikán. A professzor a nyers stílusával nagyon megijesztett, főleg abban a fáradt, sérülékeny állapotomban. Viszont mondott ezt-azt. Kiderült, hogy a gyógyszer, amit elhagytam, mert hogy meddőséget okozhat, nem okoz. Egyáltalán nem. Szóval egy tévhit miatt hagytam abba a gyógyszert és amiatt jött egy kínszenvedéses félévem. Végülis korrekt játék az élettől. A francnak akartam én elhagyni, és harcolni a világ ellen… Tessék Liliána, itt van érte a pofon. De lehet azért ez egy kicsit sok, nem? És az is kiderült, hogy amit fél éve szedek gyógyszer az nem erre a betegségre van. Nem ilyen szintű betegségre. Sürgősségi esetnek számítok és az ilyen esetben kb. egy C vitaminnak felel meg. Tehát mérgeztem magam fél évig valamivel, ami nem is nekem való, ami nem is segít, de a szervezetemnek csak egy idegen, káros anyag. Félrekezeltek. Totálisan. Több hónapon és éven keresztül. Nevetséges. De azért nevetni mégsem tudok rajta.

Persze elindult egy új folyamat, újabb kezelések, gyógyszerek és talán egyszer lesz fény az alagút végén, de én már közel sem vagyok ebben biztos. Talán már nem is akarok biztos lenni. Én nem tudom, hogy jól akarok-e lenni. Szörnyen hangzik, az meg főleg, hogy ezt nektek is bevallom. De el tudjátok képzelni azt az állapotot, hogy kimászol a mély gödörből, mondjuk már negyedjére-ötödjére…  És újra és újra visszaesel. És minden egyes visszaesés egy baromi nagy csalódás, a tünetek nem hogy nem múlnak, legtöbbször erősödnek és sűrűsödnek. Te pedig szépen lassan elfogysz, mindenhogy.  És már nem akarok jól lenni. Mert kurva nehéz! Nagyon nehéz a jóból újra megélni azt, hogy félsz, hogy fáj, hogy soha nem lesz vége. Talán, ha nem hiszem el, hogy jól leszek már valaha is, nem fog annyira fájni, ha tényleg nem jönne be.

Többen írtátok nem olyan rég, hogy én vagyok az egyik legerősebb, legbátrabb ember, akit ismertek. Csalódást kell okoznom nektek. Nem vagyok erős, kicsit sem.  Baromi keveset alszom, és emellett igyekeztem egy teljesen normális életet élni és nem elhagyni magam, nem belerokkanni a fáradtságba és kimerültségbe. De azt kell, hogy mondjam, hogy elég volt. Eljön egy pillanat, mikor már se testileg, se lelkileg nincs több erőm. Nincs több. Elfogyott. Kimerültem és elfáradtam. Teljesen le vagyok nullázva Tönkre mentem. És minden egyes pillanat elteltével a családom is. Azt hiszem ez a legnehezebb az egészben. Hogy én ekkora terhet és fájdalmat okozok nekik, pedig egyáltalán nem szeretnék.

Azt gondoltam, ha képes vagyok felülkerekedni a rohamokon és mellette élni egy normális életet (persze határok között) az majd segít a legyőzésben. Betegség és Lili viszont már 20:0… A sérüléseket már nem is számolom inkább… Nem bírom tovább lelkileg vinni ezt az egészet. Aki kicsit is ismer és nem az Instagramom alapján ítélkezik, tudja, hogy mennyire érzelmes ember vagyok. De elfogyott. Azt érzem, hogy fel akarom adni, sőt talán már lehet fel is adtam. Borzasztó nagy akaraterő volt bennem két és fél éven át, soha nem akartam elfogadni, hogy beteg vagyok és ezzel az életem végéig kell éljek. De most már nincs bennem se erő, se akarat.

Itt vagyok (lassan) húsz évesen. Tele vagyok álmokkal, vágyakkal, nagyon szép tervekkel, célokkal. De egyszerűen nincs energiám őket végig vinni. És ez nem egy ’most’ állapot. Ez egy nagyon hosszú állapot, és nem tudom, hogy le tudom-e ezt valaha győzni. (Újra és újra…)

És merengek most is magamban, hogy hol van, hova lett az az életvidám csaj, aki átsétált a városon és mindenki irigyelte. És nem azért mert jól néztem ki vagy sem, hanem mert én képes voltam jól lenni. Egyszerűen és nagyszerűen jól. Hol van az a lány, aki ezrek előtt táncolt és beszédet mondott nagy színpadon. Hol van az a lány, aki eldöntötte ezer szarsággal a háta mögött, hogy ő egyedül felköltözik Budapestre, felveszik az egyetemre és ott alapít családot. Hol van? Mert az a lány, aki ugyanakkor született, mint ő, és ugyanúgy hívják, jelenleg sírva gépel a laptopon, összetörve és remegve, rettegve a jövőtől. Szóval ez a lány nem ugyanaz a lány.

Mivel sokan olvastok engem szeretnék letisztázni valamit. Nem azért osztom meg ezt veletek, mert engem sajnálni kellene. Több oka van annak, amiért megosztom. Mindenki életében vannak rosszabb napok, kisebb nagyobb problémák. De! Legyen ez nektek egy útmutató és segítség is. Ha szar napod van, gondolj erre, cserélnél velem basszus? Végig vinnéd ezt az utat? Gondolom nem, és látod, már is eltörpülnek a problémák. Ha viszont neked is nagy problémáid vannak, akár ilyen kategóriájú, akár nem, és mindegy, hogy valaki szerint az semmiség. Ha neked valami fáj, és rossz, az baj és kész. Tök mindegy ki mit mondd. Ha ezt érzed, akkor is gondolj erre a szövegre, és tudd: Nem vagy egyedül.

Ja és üzenném mindenkinek, hogy éljetek basszus! Nekem nagyon sok pillantom elúszott a félelmeim miatt és bár akkor tudtam volna már ezt magamtól. Használjatok ki minden pillanatot, amíg lehet, amikor lehet, ki tudja mennyit dob az élet. És ha valamit úgy érzel, hogy szeretnéd megtenni, hát tedd meg! Hagyd abba az agyalást, hagyd abba, hogy vajon megéri-e, meg fogom-e bánni. Tedd, tedd, tedd! És merj hülyeséget csinálni, égesd meg magad, hogy el tudd mondani később, hibáztam lehet, de minden pillanatot megragadtam.

Köszönöm, hogy velem vagytok!

’18 január