Ha magadra ismersz, az csak a véletlen műve...
#workout

Nem adom fel!

Ja, elkezdtem edzeni.

Direkt nem az első nap után írtam erről, mert megint kaptam volna fejemre, hogy mennyit negatívkodok. De aztán a második alkalmat is annyira nehezen toltam végig, hogy inkább vártam egy pár hetet, amíg beszámolok erről.

Na, de miért kezdtem el edzeni és egyáltalán ez miért nagy dolog?

Mert legyőztem a félelmem.

2 éve nagyjából semmit nem mozogtam. Sokat meg rendszeresen meg végképp nem.

És azzal, hogy egy januári napon beléptem a konditerembe sok gát felrobbant.

A teremtől kifejezetten féltem, mert régebben utáltam. Ott vannak a nagy állatok, akik ’mi van ha’ megkörnyékeznek, meg ott az a tökéletesre pattintott csajszi, akik meg menjenek már arrébb.

Mert még az a gyökkettőnyi önbizalmam is elmegy, mint amennyivel kocogó térdekkel besétáltam ebbe a gyilkos helyre.

Meg amúgy is, ez egy összeszokott banda majd biztos úgy kell megküzdenem a figyelemért, amihez nagyon nem volt kedvem.

Gondoltam ezeket két éve meg azelőtt a konditermekről.

Meg aztán neked lenne kedved futni, meg gyúrni, úgy hogy a pulzusod az egekbe és percenként pánikolsz azon, hogy vajon melyik gépen kap el a roham?! Nyílván nem…

De azt kell mondjam, nem volt valami jó felfogás tőlem. Az meg pláne nem, hogy ezt eddig elhúztam.

Persze nekem kicsit más. Sose volt az életem része a mozgás olyan szempontból, mint most meg, mint sokaknak. Hogy kell, nincs mese, ahhoz hogy egészséges maradj, meg ne tunyulj el, kell. Ha egy minimális, akkor annyi.

Én, amikor táncoltam, akkor azt nagyon nagy szenvedéllyel csináltam. Akkor eltörpült az izomláz, a lila foltok hegye a hátamon. Élveztem. Nem kellett. Senki nem kényszerített. Én akartam, imádtam.

Ez most kicsit más.  Ez most kell. És nem a külsőm miatt, persze nem mintha nem férne rám, vagy akárkire. Ez most inkább a lelkemnek kellett/kell.

Kiszakadni a megszokottból, tenni egy nagy lépést, mert nekem ez az. Legyőzni a félelmem a teremtől, a pániktól. Ezt jelenti most. Meg azt, hogy ha véletlen elromlik a lift a házban ne haljak meg, ha a hatodikra le meg fel kell sétálni. Bár, azért van két lift… Hátha nem romlik el.

Első nap bementem és kölcsön kaptam egy személyi edzőt segítségül, akinek már most sokat köszönhetek.
(Sanyi, remélem, olvasod és nem kapok extra kört holnap!)

Közölte, hogy felsőtesttel kezdünk. Kardiozni nem annyira merünk még, kicsit várjuk, hogy megnyugodjon teljesen a szervezetem.

Áh, legyintettem magamba, hogy ez semmiség lesz. Hát amúgy is nekem erős a hátam a tánctól, egy kis fekvő néhány könnyű súlyzó és kész. Azon gondolkoztam, hogy mit fogunk csinálni a maradék 40 percben, ami marad az egy órából.

Aha… MAJDNEM!

Mire hazaértem nagyon elfáradtam. Pfhu, hát ez enyhe kifejezés. Aznap a smink palettámat nem tudtam megtartani a kezemben!!!! Másnap… Gyönyörűek ezek a másnapok. Pár éve a Soundon valahogy jobban élveztem. Szóval másnap a kabátomat nem sikerült egyedül felvennem.

Hagyján, jött a lábnap. Hát erre már előre tudtam, hogy kifullaszt… De ennyire?! Az öltöző az emeleten van, a kijárat meg lent… Ki az, aki ezt kitalálta? Az még nem nyomott végig egy kétévutánelsőlábnap edzést. Úgy remegtem, mint… na, mindegy. Jobb lett volna úgy remegni.

Itt hagyjuk a másnapot, mert még a negyedik nap is teljesen össze voltam zuhanva. Azon gondolkoztam, hogy mi ezért képesek voltunk pénzt adni? Azért, hogy így fájjon? Jó ég. Szerintem amúgy simán jöhetett volna nekem Oscar a szenvedéseimért, annyira átélhető volt mások számára.

Jött a következő edzés reggelje, áh, kizárt. Én? Oda? Még egyszer? Biztos nem.  Csak rá vettem magam. Vagyis apa, apa kiszedett az ágyból és azt mondta ma már jobb lesz. JA, hogy jobb? Tehát valaki ezt élvezi is? Atyaég…

Na!  Most, 3-4 héttel később azt kell, mondjam, hogy volt olyan alkalom, hogy edző nélkül is mentem a terembe. És azért azzal is elbüszkélkedem, hogy egyre jobb vagyok. Már nem halok meg az edzések után, max. egy kicsit. De a súlyok amiket meg se bírtam mozdítani, ma már szériás súlyok. A gyakorlatok, amiket utáltam és nem bírtam megjegyezni, annyi gép, meg hely volt, ma már becenevet kapnak. Persze vannak holtpontok, de képzeljétek, ha valaki visszaszámol plankelés közben, akkor bírom még!

Ja és elmondanám nem gáz, ha egy edzőterem közepén a földön fekszel, hogy rosszul vagy. Tudod miért nem? Mert ott ez akárkivel előfordul. És nem azért lettem rosszul, mert beteg vagyok, hanem mert leesett a cukrom. Ennyi. Pont, mint akárki. Tartozom egy kicsit valahova, oda, ahol amúgy egy összeszokott banda van. És ott senki nem tudja, hogy én valamiért más vagyok, és ez annyira jó! Akkora erőt ad, hogy már egyre jobban várom és várom a következő alkalmat.
(Sanyi, jelezném ez nem azt jelenti, hogy holnap széthajthatsz!!!)

Jó tanács kezdőknek: Ha az edző azt mondja, hogy na, még egy utolsó kört, de te már amúgy kész vagy, akkor is csináld meg, mert különben lesz még egy pár utolsó…

 

Ui.: Egyelőre még ugyanúgy eszek minden hülyeséget, az még egy következő kínzás lesz. Nem lehet ezt valahogy e nélkül?!

 

’18 január